Jelenleg leginkább a háztetőnk befejezése, és a zöldségágyások előkészítése kíván figyelmet. Folytatódik a kaland ezen az izgalmas napon is, melynek estéjét néhány magvas gondolatnak szentelem. Ugyanis elérkeztem arra a pontra, amikor is a föld az éggel összeér. De hogyan is lehetséges ez?
Nosce te ipsum
Az első ház amolyan igazi önismereti túra. Pár éve még volt olyan gondolatom, hogy majd elmegyek Indiába, hogy kikúráljam az epilepsziámat. Aztán csak egy Krisna-völgyi kirándulásra futotta. Amelyet követve csőstül jött a baj. 🙂 Elég az hozzá, hogy a teljes gyógyulás és megerősödés folyamatához a ma Családi Szeretetkert néven ismert, Bergengóciában található völgykatlant választottam külső kulisszaként. A házépítés is amolyan munkaterápia. Főként, ha nemcsak házat, hanem egyben űrhajót is épít az ember gyereke. 🙂
Csak itt értettem meg, mi után vágyódom igazán. Ennek kifejtését egy későbbi bejegyzésre hagyom. Legyen elég annyi, hogy egy életet rá kell szánni, az biztos. Hajmeresztő, mennyi minden van bennünk, hány és hány réteg, részben vagy egészben elfedve, s amíg fel nem szakítja valami, el is feledkezünk róla.
A házam jól mutatja, honnan jövök, miben hiszek és mifelé tartok. Az egész kezdődött azzal, hogy az első konyhakertünk helyére emeltük ezt a kis épületet. Egy helyre tehát, ahol végre-valahára elkezdtünk a földdel foglalkozni. 80 cm mélységig ástunk le az agyagba, és onnan kezdtünk felfelé építkezni. Jó idő eltelt, míg végül elértem a tetőre (melynek fájdalmas de tanulságos csúcspontját a kémény összerakása jelentette). Igyekeztünk sok természetes anyagot használni, de vannak technokrata megoldások is. Lássuk be: a szent műanyag korának gyermeke vagyok. De most nemrég, amikor végre felkerült a föld legalább egy része, s beleszórtam a fűmagokat is, kezdtem érezni valami beteljesülést…
Az is feltűnt, hogy amikor beléptem az épületbe, egyszer csak sokkal erősebben éreztem a földfedés “jelenlétét” a belső térben, pedig egy része már 1-2 hete fent volt. Mondtam is magamban: “Hé! Megjött a tető! :-)”
Ki mondta, hogy szarból várat nem lehet? 🙂
Amikor a felső réteget alakítottam ki, azon röhögtem, hogy hát valójában szarból koronázom meg a házat. Hiszen az alomszék terméséből jött az az anyag, amelyet felhasználtam. Persze a “szarból várat” kijelentésnek van további mélysége is, ha pl. a tehéntrágya vályogépítészetben használt szerepére gondolunk. Node íme egy képsor:
Feleségem azt mondta, kár a tetőre, a fűnek anélkül is elég lenne, ami van. Én azért ezt a ziccert nem tudtam kihagyni. A morzsás szerkezetű televényföld láttán eszembe jutott Geoff Lawton permakultúrás tanfolyamon elhangzott, visszatérő mondata: “Ilyet géppel nem lehet előállítani”. Végre Földanyával együtt dolgozva nekiveselkedek most ezekben a napokban, hogy feltegyem az i-re a pontot.
Szeretetkert anziksz: anno 2020
Mindeközben sok apró csoda részese vagyok. Sok apró részlet körülöttem, melyeket csak úgy érintőlegesen nyugtázok. Mászkálok a tetőn, kíváncsian vizsgálgatom egy-egy kritikus részletét. Közben madárcsicsergés, Anne lent, a ház mellett saját lelki épülésére egy könyvbe mélyedt. Gyermekeink játszanak a domb túloldalán. A szomszédban apa és gyerekei szőlőt ültetnek. Az égen pedig, ahogy lemegy a nap, megjelenik az Esthajnalcsillag, amint a holdsarlóval kacérkodik. Ennyire tudtam ráfókuszálni a telómmal:
S mikor lemászok, egy csodatál étel fogad: krumpli, olajban lesütött csalánnal, friss, az erdőnk tövében növő medvehagymával. Nyami! Még hozzáöntöttem a maradék savanyított káposztát, rá pár csipet sörélesztőt, aztán nekiestem, mint tót az annyának! 😀
Lehet, hogy még nem élem minden téren azt az életet, amelyre vágytam. De egyre jobban azt élem. És ezekben a napokban, hetekben hozom meg azokat a döntéseket, amelyek még inkább megerősítik az irányvonalamat. Unokáink ezt az időszakot történelemként tanulják majd. Ki digitális tanteremben, ki otthon, ki a természetben. Ez most rajtunk is múlik.
Barátsággal üdv a Kertből,
Sz.
Családi Szeretetkert 